Háromféle boldogságról beszél a védikus irodalom. Az egyik, ami az érzékek szintjéről származik. A másik, ami az elméből fakad. Amikor nincs jelen feltétlenül egy érzéki inger, de valami kellemes gondolatunk van, vagy éppen megdicsér valaki, és szétárad bennünket, kellemes érzés. Ez az elméből fakad.
A boldogság származhat az érzékek ingerléséből, származhat az elméből és származhat – a lélekből. Sajnos ez utóbbi az, amiről a mai társadalom keveset tud, és amire a védikus irodalom bátorít, ami felé terel.
Az érzéki és elme szintű boldogság valójában csak egy pótlék, egy pótszer. Ez nem a lélek igazi boldogsága, ez nem a végső elégedettség. Inkább csak olyasmi, mint amikor valaki nem kaphatja meg azt, amit akar, az igazi jót, és valamit kap helyette. Egy kis vigaszdíj, egy kis csepegtetés. Sríla Prabhupáda azt a hasonlatot is mondja egyszer, hogy olyan, mint egy csepp víz a sivatagban.
A lélek végtelen boldogságra vágyik, elégedettségre, és ez a jussa is, megérdemli és eredetileg a birtokában volt. De most nem tapasztaljuk. Vágyunk rá, és próbáljuk ezt valahogy az anyagból megkapni, az anyagból kifacsarni. A megfelelő szituációból az életben, a megfelelő kapcsolatokból, megfelelő mennyiségű pénzből, vásárolt dolgokból, de ez csak pár csepp víz a sivatagban.
Mi történik, amikor valaki a sivatagban van, és egy csepp vizet kap? Ennyit. Egy csepp víz. Ez inkább kínzás. Mert érzi az ember, hogy lehetne jó, lehetne ebből több, de nem elég, nem elég. Szóval a világi boldogság, a világi élvezet soha nem elég. Mindig többet és többet akar az ember. De a pénz, az érzékek kielégítése, vagy akár az emberi kapcsolatok soha nem tesznek tökéletesen békéssé és boldoggá önmagukban.
Ez nem azt jelenti, hogy ezekre a dolgokra nincs szükség. Ezek természetes velejárói az életnek, de nem ettől kell várnunk a boldogságot.