A Bhagavad-gītā 14. fejezete a „szabadulóművész kézikönyve”, amely megmutatja, hogyan vágjuk át az anyagi természet köteleit.

1. A kötőerők hálója (Bg. 14.10)

Az anyagi világban a jóság (sattva), a szenvedély (rajas) és a tudatlanság (tamas) kötőerői folyamatosan versengenek egymással. Amikor a jóság kerül fölénybe, tisztábban látunk, de ez is csak egy „aranykalitka”. Fel kell ismernünk, melyik erő dominál éppen az elménkben, hogy képessé váljunk tudatosan irányítani a figyelmünket.

2. A hit mint a visszatérés „üzemanyaga”

A visszajutás a lelki világba nem egy fizikai utazás, hanem egy tudatállapot-váltás. Az első lépés a hit (śraddhā): elhinni, hogy eredetileg lelki lények vagyunk, akik számára a lelki világ az otthon. Ez a hit adja meg a stabilitást ahhoz, hogy ne rántson vissza minket a szenvedély vágyakozása vagy a tudatlanság depressziója.

3. Felülemelkedés a transzcendentális szintre (Bg. 14.26)

Kṛṣṇa egyértelmű receptet ad a 26. versben: aki töretlen odaadó szolgálatot (avyabhicāreṇa bhakti-yogena) végez, az azonnal túllép a kötőerőkön, és eléri a Brahman szintjét. Ez a „töretlenség” azt jelenti, hogy a lelki gyakorlatainkat (mint a japa vagy a szolgálat) akkor is végezzük, amikor a kötőerők éppen viharosak körülöttünk.

4. A „Koordináció” a bhakti-yogában

A kötőerők azok, amik elszívják az energiánkat. Ha a reakcióinkat úgy koordináljuk, hogy minden helyzetben az Úr szolgálatának lehetőségét keressük, akkor a sorsvonalunk elkerülhetetlenül a lelki világ szektora felé fog tartani. A bhakta nem a kötelekkel harcol, hanem a felszabadítóhoz (Kṛṣṇához) ragaszkodik.

5. A cél: Visszatérés az eredeti természethez

A lelki világba való visszatérés valójában a “sanātana-dharma”, azaz a lélek örök foglalkozásának felvétele. Amikor az odaadásunk tisztává válik, a kötőerők többé nem tudnak „megfogni” minket, ahogyan az olajozott felületen sem tapad meg a sár. A visszatérés nem kérdés, hanem a folyamat természetes végeredménye.