A Bhagavad Gita egy híres verse így szól: “Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.”
Bharata maharaja egy olyan korban élt amikor az emberek – főként az uralkodók – tudták uralni az érzékeiket és az elmélyüket. Értették, hogy bár életük első felében megtapaszatlhatták az anyagi jólétet, az életük második felében erről le kell majd mondaniuk, azért hogy valéódi azonosságukat megvalósíthassák. Bharata hasonlóan az élete egy pontján az erdőbe vonult, azért hogy megszabaduljon az anyagi társulástól, hasonlóan a jógikhoz, akik a Himalaja hegység zugaiban különülnek el a világtól, hogy zavartalanul végezhessék lelki gyakorlataikat. De az anyagi természet még ezeket a jógikat is különböző teszthelyzet elé allítja. Ez történt az erdőbe vonult Bharataval is.